Ez csak egy felvezető írás...

Kajuk Gyula: Régi idők emberei

- Vajon hol vannak azok a régi, tagbaszakadt, húsos férfiak? - tűnődött Galagonya egy novemberi délelőtt, mikor az egykedvű őszi idő még azzal se törődött, hogy reggel van-e, vagy már dél, a nap se sütött ki igazán, hanem helyette valami unott szürkeség telepedett rá a tájra és a piaci büfé körül csoportosuló cimborák kedélyállapotára egyaránt.

- Azok, akiknek vastag durábel bakancsa vagy bilgerli csizmája alatt csak úgy döngött, nyögött a föld! Akiknek az öreg Záborszky külön vasvázas kerti székeket csináltatott a Schweidel féle gyárban, nehogy mégegyszer megessen az a szégyen, amit aztán harminc éven át elborzadva mesélt egész Buda, hogy a vendég tekintélyes súlya alatt összerogyott az ülőalkalmatosság. Akiknek az evés még nem léha kicsapongás volt, hanem komor rituálé... Akik, miután akkurátusan nyakukba kötötték a hófehér damaszt asztalkendőt, úgy perdítették maguk elé a nagy, kerek fémtálcát, melyen egy egész párolt vadkanfej ékeskedett, hogy mindenki tudta, itt most élet-halál küzdelem következik. Az ösztövér, gyomorbajos kinézetű Solymossy úr, akinek már dédapja is fizetőpincér volt a híres Vadliba vendéglőben, szigorú tekintettel intette fokozott csendre a kuncogásra hajlamos kenyereslányt és a pikolófiúkat, akik aztán szinte lábujjhegyen hozták ki a dúsan habzó pilzenit a nagy ember egy kézmozdulatára.

Még a levelek hullása is megállt a bánatra hajló őszi kertben, mialatt a teraszon zajlott az étkezés. Csak a gondosan borotvaélesre fent kés nyomán szétváló cupákok halk reccsenése hallatszott ilyenkor, a vajpuhára párolt hússzeletek kéjes megadással, csendben váltak le a csontokról. Aztán a kiszemelt húsdarabról nagy körültekintéssel lenyesett, majd gondosan késhegynyi pirospaprikával meghintett, vagy csípős francia mustárba mártott falat úgy tűnt el a tágra nyitott szájban, mint mikor a halálra ítélt őskeresztényt az oroszlánok elé vetik az arénában.

- Hát igen! De hol is vannak az ilyen vendégekhez illő alázattal és kifinomult szaktudással közeledő vendéglősök? Eltűntek az évtizedek mindent egybemosó, minden régit elkoptató örvénylésében. Záborszky mester például, aki lövészmesteri rangot vívott ki magának a hajdan híres Nimród vadászkörben, mindig saját maga készítette az olyan illusztris törzsvendég számára a villásreggelit, aki ezt kiérdemelte. Még a vaddisznő fejhús mellé köretként szolgáló, soltvadkerti anyósa szőlejéből hozatott fejedelmi méretű, hófehér babból is maga főzte meg a stercet, amelyet némely vendég szeretett sajátkezűleg szétnyomkodni villával, hogy aztán a malomkerék méretű házikenyérből vágott szeletet megkenje vele. Dehát, mint mondtam, ezek az idők már régen elmúltak, kihaltak a bennük élő legendás emberek, vendéglősök, vendégek, asztaltársaságok egyaránt...

- No, nézzük, itt mit tudnánk enni? Se vesevelő, se egy tisztességes darab főtt fejhús nincsen? Jól van, adjon egy darab sült kolbászt, ha csak az van! És két szelet kenyeret... meg egy savanyú fröccsöt. Mit tegyünk? Ennek a kornak ez jutott.
De pizza vagy hamburgert még akkor se kéne, ha ingyen adnák... Inkább eszem egy jó fokhagymás lángost! Hmm. Ez a kolbász nem is rossz, ahhoz képest! Persze, közelébe se jön annak a csomboros, majorannásnak, amivel Gabó hugom kínált annak idején, a soproni Várkörön... vagy fenn a Lövérekben? Nem is tudom... de az úgyis más történet már.