OFF: Versolvasóknak

Kajuk Gyula: Ballagó folyó

Csend gomolyog ködként a víz felett
cserfes száját befogja a hullám,
nagy ritkán elhaló csobbanás hallik;
csöndből gyúrt pamacsok serege hull rám.
Vagy tán csak a szürke nyárfa az,
a ködben nyújtózó androgűn kamasz,
ki vattába csomagolt magcsomókat
ágáról tétován tovaereszt?
A tövistől gyötört fejét félrehajtó Krisztus
nem bólint; némán áll az útmenti kereszt.
Választ én senkitől, rég nem kapok…
hallgat a part, a víz, én is hallgatok.

Bakancsok cuppognak a partmenti sárban
lemondó legyintés van az indulásban,
meddőn telt a sokórás várakozás
elmaradt a beígért halfogás; a horgász
talpa alatt a kavics megcsikordul,
hallani vélem, ahogy gyomra kordul.
Otthon rántotta várja tán, forró tea,
vagy ágyában fészkelődő asszonya.
Engem sehol se vár megterített asztal,
csak e fűzfatuskó, ami itt marasztal;
meg a puha pára, mely felszakadni látszik…
a hegy csúcsán már a Nap sugara játszik.

Az állomás falát éppen rózsaszínre
pingálja a tréfáskedvű nap.
Két torzsalkodó hajnali rigó
egy trilla plágiumán hajbakap…
A nyárfa csúcsán ébredő
örvösgalamb hangja búg,
csitítaná jó szívvel ő
e mihaszna testvérháborút.
Tolóhajó messzehangzó kürtje harsan
valahol a kavicsos kis sziget felett,
hangját hátára veszi a zöldesbarna víz,
jön északról megnyugtatón zengő felelet.



Már hallom is a dízel dohogását,
amint a vonta lassan elhalad;
kékesszürke iszap kavarog a vízben,
a hegy mögül piroslón felkelt már a nap.
Alga szikkad a partmenti köveken,
fény csillan maréknyi üvegcserepen.
Szitakötő szárítgatja szárnyát
az ágvégen ringó fűzfalevelen.
A köd felszakadt ; tépett foszlányait
friss tavaszi szél messzire sodorja…
Bizony jólesne most egy kis leves,
gulyás vagy tegnapi torról maradt orja…
Hörögve feldübörög, büdös füstöt prüszköl
egy ócska traktor kiszolgált motorja.

Lassan kinyit a kocsma és a bolt
a templomtoronyból bagoly rikolt,
aztán a homályba visszabúvik
a kondulástól megriadt kuvik.
Kulcsával bajlódik a sekrestyés,
még álmos; türelmetlenül toporog
az ősz hajú plébános.
Előtte áll ma egy súlyos stáció;
a püspök úrtól érkező delegáció.
Deres fején még úgyis civil a kalap,
hát fogja magát, egy serkentő felest
a kocsmapult mögött gyorsan bekap.

A csacsogó boltoslánytól megveszem
cigarettám, söröm, napi kenyerem ;
tüzes szemébe nézve elmerengek:
milyen is volt régen az a szerelem?
Aztán ballagok, visszafelé a kerékpárúton,
hogy milyen látvány vár, már régóta tudom:
csakúgy, mint ezer éve, ballag a kék folyó is
kezemből elgurult e vers, mint kék golyóbis.